1922 – Kritika

Tudod egyáltalán nem közhely, hogy a 2017-es év a Stephen King adaptációk jegyében telik. Itt az újabb gyöngyszemnek készült, ám kicsit mégis hamiskás drágakő, az 1922.

Ha nem bánod most nem kezdem el felsorolni az idei év Stephen King feldolgozásait. Voltak, igen, így többes számban, nagyon jól sikerült darabok és kevésbé ütős próbálkozások is. A Netflix is próbálkozott feldolgozással. Sőt, pofátlanság is próbálkozásnak nevezni Mike Flanagan filmjét, hiszen a Bilincsben egy briliáns King-es feldolgozás.

Nos, a szolgáltató egy másik, kevésbé ismert történetnek is esélyt adott, egy másik, kevésbé ismert forgatókönyvíró és rendező kezei között. Az 1922 címet viselő kisregény a Minden sötét, csillag sehol című kötetben kapott helyett. Egy érdekes és egészen jó írásról van szó, ami film formában igazán nagyot is durranhatott volna.

Ehhez nagyon sok minden adott volt. Jó alapanyag és ügyes színészek is. Az 1922 mégis kicsit olyan, mintha egy ígéret lenne, amit nem sikerült beváltani. Ennek ellenére Zak Hilditch rendezése még mindig a jobban sikerült feldolgozások között kaphat helyet, ami egy kis odafigyeléssel talán a legjobbak közé is emelkedhetett volna.

1922 - Kritika

Az 1900-as években járunk. A főhősünk Wilfred James, egy farmer, aki feleségével és fiával él. Boldog és békés család benyomását keltik, legalábbis első ránézésre. A helyzet azonban teljesen más. Az asszony szeretne megszabadulni a földtől, amit apjáról örökölt. Wilfred és fia azonban hajthatatlanok, szerintünk egy férfi mit sem ér föld nélkül. A gondolkozásbeli különbség pedig hamar elfajul, Wilfred megöli a feleségét, csak hogy nyugta legyen. A föld eladásával így aztán senki nem piszkálja őt többet, azonban a bűntudat szörnyű módon gyötörni kezdi a férfit, akinek a megpróbáltatásait követhetjük nyomon.

Ez a vezeklés pedig egy oltári drámába is fulladhatna, akár a témában legütősebbnek számítható alkotások közé is avanzsálhatna az 1922, végül mégsem teszi. Zak Hilditch filmjéből ugyanis hiányzik az a kis plusz. Szerintem talán pont Hilditch miatt lehet ez. Gondoljunk csak a Bilincsben című sztorira, ami meglehetősen hasonló. Flanagan kevés színésszel vitte sikerre a filmet és tényleg ütős lett, amit csinál. Hilditch viszont nem ennyire jó rendező, nem ér fel Flanagan-hez, ezt pedig mi is érezhetjük.

A színészek itt is adódtak. Thomas Jane kis túlzással már veteránnak számít, ha Stephen King filmről van szó. Molly Parker, Brian d’Arcy James és Neal McDonough pedig szintén nem kispályások. Mégis keveset kapunk belőlük és ócskának tűnnek az általuk életre keltett karakterek – ez persze leginkább utóbbi három figurára érvényes. Thomas Jane pedig hiába nyújt szinte hibátlan alakítást, a forgatókönyvön elúszik az egész.

1922 - Kritika

Flanagan – bocsi, tényleg lehetetlen nem összehasonlítani a két művet – a horrorelemekhez is okosan és ügyesen nyúlt. Ez az 1922-ben szintén nem tökéletes. Nem lesz rémisztő és igazán borzongást okozó az eredmény, a szkript mintha túl csapongó lenne és nem tudnák a készítők, hogy pontosan hova is szeretnének kilyukadni.

Hangulatában egészen erős lehetne a film, a végeredmény azonban valahogy mégsem 100%-ban működőképes. Kiváló kezdés és viszonylag gyors visszaesés, óvatos érdektelenség jellemzi az 1922-t.

A filmet viszont Stephen King rajongóként így is érdemes megnézned, pláne, ha szeretted az eredeti írást. Igazából úgy is fogalmazhatnék, hogy ennél rosszabb King-feldolgozást sose kapjunk. Maradéktalanul viszont tényleg nem lehetünk elégedettek.

6/10

Megosztom:Share on Facebook0Share on Google+0Tweet about this on TwitterShare on LinkedIn0Email this to someone
CLOSE
CLOSE