A homár – Kritika

A homár nehezen beskatulyázható valamiféle filmes műfajba, de igencsak beteg és abszurd, ezért úgy gondoltuk, helyen van az oldalunkon. A mozit nézve többször felhorkan az ember, hogy WTF, de aki szereti az elvont alkotásokat, a szenzációs szereposztást, vagy a mondanivalóval teletűzdelt szatírát, garantáltan jól fog szórakozni.

Még egyszer előre leírom: a filmet csak azok nézzék meg, akik kicsit fogékonyak a megdöbbentő, beteg, furcsa dolgokra; mondhatom úgy is, hogy művészfilm-pártiak. A jelenkor görög filmezés egyik legpatinásabb képviselője, Giorgos Lanthimos jegyzi a filmet, aki már korábban is bizonyította, hogy ha polgárpukkasztásról van szó, nem megy a szomszédba ötletekért.

A Kutyafog című művét Oscarra is jelölték, míg az Alpok arról szól, hogy egy társaság olyan üzletet talál ki, ahol elveszített családtagok számára küldenek pótcsaládtagot, kvázi dublőrt, így segítvén a tragédia feldolgozását.  A görög rendező első angol című produkciója is igen egyedi történettel bír.

Képzeljük el, hogy egy olyan világban élünk, ahol az egyedüllét, a szingliség törvényileg tiltott. Aki valami oknál fogva egyedül marad, el kell mennie a városból egy hotelbe, ahol 45 napot kap arra, hogy párt találjon magának. Ha ez nem jön össze, akkor egy általa választott állattá változtatják át. A 45 napot kitolhatják az úgynevezett vadászattal, ahol minden egyes az erdőben elejtett Magányosért egy bónusznap jár. Ugye milyen WTF? Pedig nem csak a történet miatt vakarhatjuk a fejünket, ér még később még minket többféle meglepetés.

A film főszereplője, David (Collin Farell) elveszíti a feleségét, ezért elszállítják őt a Hotelbe. Ő a homárt választja állatának, hogy ha nem sikerülne „becsajoznia”, mégpedig azért, mert a homár „kékvérű, mint az arisztokraták, száz évig is elél, és közben végig termékeny marad”. Itt megismerkedik egy sánta (Ben Whishaw) és egy beszédhibás férfival (John C. Reilly). SPOILER: David összejön egy érzelemmel nem rendelkező nővel, úgy, hogy ő maga is úgy csinál, mintha teljesen apatikus lenne. Így átköltözhettek egy kétágyas szobába a „kedvesével”. Ő azonban (hogy tesztelje David igazi érzéseit?) megöli a kutyáját, aki a bátyja volt korábban. Mivel David sírni kezd, a nő rájön, hogy csak megjátszotta magát, és be akarja árulni a Hotel vezetésénél, de a férfi megszökik. Az erdőben talál menedéket, ahol befogadják a Magányosok. SPOILER VÉGE.  Rachel Weiss karakterére kicsit várni kell a filmben, de megéri. Ő és David között alakul ki romantikus szál, pedig a Magányosok társadalmában még a flörtölés is büntetendő, nemhogy a párkapcsolat.

A film rengeteg szimbólumot, metaforát és utalást tartalmaz, tökéletes kifigurázása a társadalmunknak, ezen belül természetesen pedig a szerelmesek kicsúfolása. Lanthimos zseniális húzásokkal mutatja be azt a fajta gondolkodást, ahogy sokan a szinglikre néznek. Kifejezetten ötletesek a színpadon előadott kis performanszok, ahol megmutatják a nagyérdeműnek, mennyire rossz egyedül lenni, milyen veszélyekkel járhat az egyedüllét. A szingliség bénultságát hivatott demonstrálni, hogy a hotellakók egyik kezét hozzábilincselik a nadrágjukhoz, így jelezve, hogy magányosan magatehetetlenek.

A mozi tökéletes tükörképet állít mind a szerelmesek, mind a szinglik elé. Rávilágít, mennyire is kapcsolatfüggőek társadalmunk polgárai, és milyen képmutatók tudunk lenni egyrészt azért, hogy legyen valakink, másrészt, hogy olyannak lásson minket kedvesünk, amilyennek szeretne. A parfümmel befutott Ben Wishaw történetén keresztül mutatja be a film, hogy mennyire felszínes jegyek, attitűdök alapján választunk partnert, illetve, hogy egy-egy közös hiba, érdeklődési kör mögé mennyi mindent beleláthatunk, ha szerelemről van szó.

Lanthimos filmjén érződik, hogy gondosan megfontolt, és minden képkockának szerepe van. Furcsa, egyedi színek jellemzik a filmet, amelyhez néhol eltúlzott komolyzenei aláfestések vannak. A szenzációs színészgárdának nincs alkalma nagyon megmutatni a képességeit, hiszen mindenki robotszerűen, érzelemmentesen és tőmondatokban beszél. Érthetetlen számomra, bár valószínűleg van dramaturgiai jelentősége, hogy az egyébként angol nyelvű filmben miért vannak francia nyelvű dialógusok. A moziban egyébként meglepetésszerűen tűnnek fel vulgáris kifejezések és vér, de ezek tökéletesen illeszkednek a film beteg világához. Meg kell jegyezni, a szépfiú és vagány Collin Farell szenzációs David szerepében, hetyke bajusszal és pocakot eresztve nem egy megszokott karaktert hoz, és szerintem jól áll neki. Az Erőszakik óta a legjobb szerepe szerintem. Megemlíteném még Léa Seydoux-t, aki parádézik gonoszként a Magányosok között.

A filmet egyszer láttam, de valószínűleg minden egyes megnézésénél tudnék felfedezni új jegyeket, metaforákat. A mozi egyébként két részre osztható. Az első óra a szórakoztatóbb, itt fedezhetjük fel az új világot, a Hotellel. A második óra talán unalmasabbra sikerült, de a végjáték szerintem mindenért kárpótol. A film vége az egyik legkomolyabb kifigurázása annak, hogy mennyi mindent fel tudunk áldozni a szerelmünkért, többször persze teljesen feleslegesen. Szeretem azokat a filmeket, amelyben nem egyértelmű a befejezés, és A homárnál ez így van. Két változatot tudok elképzelni: David megvakul a szerelméért, vagy inkább: rájön, hogy mennyi áldozatot kellene hozni a szerelméért, és inkább megöli magát, hogy homárként élhessen tovább.

A filmet minden ínyenc mozit szerető embernek ajánlanám, szerintem nem kidobott két óra a film megtekintése. Fontos még egyszer megemlíteni: a görög rendező filmje épphogy fogyasztható populárisan. Nekem kellemes meglepetés volt, olyannyira, hogy a rendező korábbi filmjeit is felvettem a megnézendő művek listájába.  Jó szórakozást!

Szerintem: 9/10

Megosztom:Share on Facebook0Share on Google+0Tweet about this on TwitterShare on LinkedIn0Email this to someone
CLOSE
CLOSE