Bye Bye Man: A rettegés neve – Kritika

Hirdetés

Az a helyzet, hogy most erősen ég a bőr a pofámon. Nem kell aggódni, elég vastag, de mégis rosszul érzem magam. Annyira kevés horrorfilm jut el a hazai mozikba. A Bye Bye Man pedig ilyen és szívem szerint ajánlanám, hogy menj és nézd meg. Azonban látva a végeredményt inkább nem teszem. A Bye Bye Man ugyanis nem a rettegés, hanem a koppintás neve.

Vegyes érzéseim vannak. Amikor megnéztem a Bye Bye Man előzetesét, akkor valahol tetszett, amit láttam. Jónak tűnt a Slender Man-es történet koppintása és még a láthatóan gyenge színészi játék ellenére is bíztam benne, hogy a végeredmény jó lesz.

A tengerentúlon mondhatjuk jól alakult a produkció sorsa. A nyitóhétvégén megduplázta a készítési költségeket, ami mondjuk azért nem egy nagy kunszt, hiszen 13 millió dollárral nyitott, ám horror esetében az nem is olyan rossz summa. Végül pedig januárban 23 millióig kúsztak a bevételek, így aztán kis hazánkban is szemet szúrt a történet.

A történet, ami már az előzetes alapján is erősen nyúlja a jól ismert Slender Man sztorit. Azonban, ahogy kibontakoznak a dolgok és jobban megismerjük gonoszunkat, kiderül, hogy Bye Bye Man egy amolyan kínai lopott lidérc. Amellett ugyanis, hogy a szörnyen magas arc nélküli figurát majmolja, képes az álmokba férkőzni és a félelem megerősíti – Hello, Freddy! Aki megismeri a nevét, ahhoz már is eljut, amolyan vírusként – Hello, Samara!

Az talán nem baj, ha valaki kicsit nyúl innen-onnan. Sőt akár a horrorfilmes történelemben is van példa arra, hogy ezek a nyúlások néha még az eredeti művet is képesek túlszárnyalni. A Bye Bye Man esetében viszont egy meglehetősen pofátlan összeollózásról van szó. Az érdekesnek tűnő részleteket összegyúrták, de saját ízből egy grammnyi nem sok, de annyit sem adtak hozzá.

Az ízek összekutyulásából viszont nem egy finomság kerekedik ki, hanem egy förtelmes valami, amiről nehéz eldönteni, hogy mi is akar lenni. Egyáltalán a létjogosultságát is megkérdőjelezhetjük.

A helyzet az, hogy ha horrorszűz vagy, akkor még be is jöhet a Bye Bye Man. Talán tinihorrornak jó volna, olyanoknak, akik ismerkednek a műfajjal és nem tudják mi fán terem az Elm utcai rémálom vagy egy videokazetta, ami szörnyűségekre képes. Esetleg a büdös életben nem hallottak Slender Man-ről.

Ha ehhez hozzávesszük, hogy a színészi képességek terén a társulat meglehetősen gyenge, akkor azt hiszem nem is marad sok minden, amiről érdemes beszélni. Ez utóbbi mondjuk talán az előzetesből is leszűrhető volt, hogy nem lesz erős. A karakterek nagy része azonban kifejezetten irritáló és ostoba.

Nem tudom lehet-e elszalasztott lehetőségnek nevezni a Bye Bye Man-t. Nem gondolnám. Azt mondjuk a mihez tartást véget érdemes megemlíteni, hogy a történet alapját Robert Damon Schneck könyve adta – az ha minden igaz 2004-ben jelent meg, így az eredetiség vádjával azért Schneck-et sem kell illetni.

Stacy Title pedig rendezőként nem volt annyira kimérten profi, hogy az egyébként minden másra erősen hajazó történetből valami egyedi alkotást kalapáljon össze. Tényleg nem biztos, hogy ez az ő hibája, hiszen a színészek sem álltak ehhez rendelkezésére.

Tényleg vérzik a szívem. A filmet nézve azonban abszolút érthető, hogy a tengerentúli kritikák miért is lettek ennyire lehúzóak. Szinte mondhatjuk, hogy két véglet létezett. Azok, akik 8-10 pontot adtak a filmnek – gondolom horrorszüzek- és azok, akik kemény 1 pontos értékelést adtak. Nem lehet őket bántani ezért.

Én fenntartom, hogy azért évről-évre több egészen jó és szórakoztató horrorfilm is készül. Olyanok is, amelyek aztán a magyar mozik tájékára sem jutnak el, de a tengerentúlon sem feltétlen válnak kasszasikerré. A Bye Bye Man valahol kasszasiker lett, de nagyon felejthető és még egyszer nézősnek is jó indulattal lehet nevezni. Azonban ha nem a sokadik horrorfilmed lesz, akkor csak bátran!

4/10

Megosztom:Share on Facebook0Share on Google+0Tweet about this on TwitterShare on LinkedIn0Email this to someone
CLOSE
CLOSE