A Kaptár – Az utolsó fejezet – Kritika

Talán vége. A cím erre utal és kár is volna többet újraélesztéssel próbálkozni. A Kaptár filmes változata nem most fújt ki, így Az utolsó fejezet gyatra minősége sem meglepetés, de talán titkon abban bíztunk, hogy a stáb még egyszer utoljára megcsinálja. Tévedtünk.

A Kaptár jelenség elég érdekes. Az én szempontomból úgy néz ki, hogy volt egy remek első rész, ami össze volt rakva, igényes volt kivitelezésben, érdekes sztorit kaptunk és a zombik is a helyén voltak. Emlékszem tűkön ülve vártam a folytatást, amiben aztán kicsit csalódnom kellett. Annyira azért nem szegte kedvemet az egész, így a harmadik rész érkezésénél, ha fogytak is a tűk, de kíváncsi voltam, hogy hogyan tovább.

Az igazság pedig az, hogy azóta is minden egyes Kaptár-filmet megnézek és abban bízok, hogy na majd most. Ám csak áltatom magam. A saga ugyanis az évek során inkább egy CGI effektekkel elbarmolt akcióorgiába csapott át, ami nem biztos, hogy előnyére vált a sztorinak.

Tény, hogy a Resident Evil univerzumban akadnak szörnyek és csak személyes vélemény, hogy meglennék nélkülük. Ám amikor gagyin néznek ki egy mozifilmben a hozzájuk köthető effektek, akkor azért szomorú az ember. Az előző Resident Evil filmek esetében mindig ebben volt a hiba. Ezt a betegséget pedig Az utolsó fejezet is megtartja magának.

Az ember érzése részről-részre az volt, hogy oké, innen már nincs lentebb. Talán mindig így keltünk fel az aktuális Kaptár-film után a székből. Az utolsó fejezet pedig mondhatni erre is rácáfol.

Azért ganéság ez, mert egészen jól kezdődik a történet. Egy kihalt városban járunk, látjuk Alice-t és valahol még nosztalgikus hangulatba is kerülhetünk. Pláne, ha tudjuk, hogy megtörténik a nagy visszatérés Racoon City-be, hiszen Alice úgy tudja, hogy ott megtalálhatja az ellenszert és leszámolhat a zombi hordával és az Umberellával. Ehhez gyűjt maga köré barátokat, akik igazából csak azért kellenek, hogy az egyes jelenetekben legyen, aki elhullik.

Az első néhány percben még tartja magát a film, ám gyorsan ledobja magáról ezt a tartást és indul a mandula, aminek azért nem kell örülni.

Az akciójelenetek idegbeteg és idegbetegséget okozó megoldást kaptak. Mindenki ráng, a vágásokat néha képtelenség felfogni és mondjuk ki, szarul néz ki az egész. Ezért kár volt ember életeket kockáztatni.

Az animált szörnyek amolyan sufni-lények, amelyeket egy az átlagosnál kicsivel ügyesebb szakember képes megcsinálni félálomban is.

Karaktereinkről kár is beszélni. Alice még talán rendben van, igaz azért az ő karakterét is túlzás volna azzal vádolni, hogy tökéletes, de mindenki más csak statisztál, képességét és jelenlétét is tekintve. Ha az ember nem tudná, akkor is kitalálná, hogy ki a rendező felesége.

Anderson úgy érezte, hogy ha már az akciójelenetek szinte kritikán aluliak, a karakterek laposabbak, mint egy csótány és a szörnyek is gagyik, akkor a jump scare jelenetek lesznek azok, amik a befosást eredményezhetik. Hát ez sem jött be, nem beszélve arról, hogy ez a megoldás talán még alpári is.

Itt teszem hozzá, hogy ha ez életed első Kaptár filmje és azt sem tudod mi fán terem ez a világ, akkor lehet, hogy kibírod. A fenti sorok nagy része talán a csalódás számlájára írható.

A jó hír viszont az, hogy ha minden igaz, akkor nincs több kötelességtudatból megnézendő Kaptár film. Itt a sztori vége.

Esetleg annyit még megjegyeznék, hogy azért egy másik rendező kezében, akár a játékokat aspektusából megközelítve valami jófélét is kaphatunk. Így nem tartom kizártnak, hogy előbb-utóbb valaki újra próbálkozzon Kaptár filmmel. Csak reméljük, hogy nem Paul W. S. Anderson lesz az.

3/10

Megosztom:Share on Facebook0Share on Google+0Tweet about this on TwitterShare on LinkedIn0Email this to someone
CLOSE
CLOSE