Mártírok (2008) – Kritika

„Mártír: Főnév a görög marturos szóból. Jelentése tanú.” A Bibiliában jelennek meg az első vértanúk, de a köznyelvben minden hitéért, eszméiért önmagát feláldozó ember mártír. Pascal Laugier filmje viszont merőben új értelmet ad a szónak. A francia rendező munkájában csak azt tekinthetjük mártírnak, aki addig állja szenvedéseit, míg tudata ki nem lép a testéből.

A szem a lélek tükre és a mártírok szemén látszik, habár még élnek, de a tudatok már rég elvált testüktől. A Saint Ange című film már éreztette a fiatal Laugier tehetségét, és hogy ez a fiú nagy dolgokra lehet képes. Arra viszont senki sem számított, hogy már a következő filmjével akkorát üt, hogy az egész világ beleremeg.

A kis Lucy-t elrabolták és brutális kínzásoknak vetették alá. Fogvatartói óvatlanságát kihasználva elszökik, majd egy árvaházba kerül, ahol a vele egykorú Anna veszi szárnyai alá. Kínzóit sosem kapták el, de a kislány nem tud beletörődni. 15 évvel később hidegvérrel kiírt egy egész családot, azt gondolván ők tették tönkre az életét. Nem is sejti, hogy számára csak ezzel kezdődik el az igazi szenvedés és szerelmét, Annát is veszélybe sodorja.

Két éve láttam először és az első majd egy óra idegőrlő feszültsége igencsak próbára tett. Lélegzetvisszafojtva figyeltem az eseményeket, remélve nem szakad el az a bizonyos cérna nálam. Minden alkalommal fellélegeztem, mikor a halott nő eltűnt végre. De éberen készültem rá, mikor jelenik meg újból, és kezdődik ismét a csontig hatoló rettegés.

Az befejező fél óra viszont sokkal inkább egy közepes torture porn egy kis drámával fűszerezve, amely drámaiság egyébként az egész filmet átlengi. Az első óra brutalitása és izgalma után kicsit laposnak tűnt ez a rész. Igaz voltak jelenetek, melyek nagyon ütöttek. A sminkesek is kitettek magukért, Anna arca úgy eltorzult a folyamatos veréstől, hogy még azon is elgondolkoztam, nem-e másik lány játszik a végén.

Mitől olyan kiemelkedő alkotás a Mártírok? Először is a film nagy része olyan feszültséggel teli, amilyet eddig egyetlen filmben tapasztaltam. Minden idők legjobb horrorjában, az Ördögűzőben. A vérmennyiséget tökéletesen eltalálták, épp olyan sokat kapunk belőle, amennyi még nem rontja a film élvezhetőségét. Így is megkapta Magyarországon a 18 éven felülieknek sem ajánlott besorolást. Az első másodpercektől kezdve az utolsókig a reménytelenség járja át.

A film hangulatán érezni lehet, hogy itt senki számára nincs könyörület vagy menekvés. De Laugier nem elégedett meg ezzel, sokkal többet akart egy tucathorrornál, ezért egy bizarr drámaiság járja át ezt a 90 perces produkciót. Ez három ponton csúcsosodik ki: Lucy halálánál, a pincébe zárt, meggyötört lánynál és a teljesen összevert Anna hallucinációjánál. Itt látszik meg, mennyire eltalálták a szinkronhangját. Összeszorult a szívem, ahogy végignéztem, barátnőjét elképzelve simogatja magát, majd síri hangon kimondja: “Hiányzol!”

Viszont a lezárás sajnos egyáltalán nem ütött akkorát, mint amekkorának szánták.

Pascal Laugier íróként és rendezőként ezzel érte el pályája csúcsát. Egyedül az tölt el szomorúsággal, hogy nem igazán hiszem, hogy a reméljük még jó pár évtizedig tartó pályafutása alatt meg tudja akárcsak ismételni ezt a hihetetlenül magas szintet. Túlszárnyalására nem is látok esélyt. Egy biztos: feladta a leckét az összes újhullámos rendezőnek és legfőképp saját magának ezzel a filmmel. Nem tartom minden idők legjobb horrorjának, de az Ördögűző mögött és A betolakodó előtt nálam benne van a Top 3-ban.

10/10

Megosztom:Share on Facebook33Share on Google+0Tweet about this on TwitterShare on LinkedIn0Email this to someone
CLOSE
CLOSE