Ouija: A gonosz eredete – Kritika

Mike Flanagan neve azt hiszem az elmúlt időszakban sokat mondó lett a horrorrajongók számára. A faszi talán nem egy James Wan-féle rendező – egyelőre legalábbis – ugyanakkor eddigi filmjei rendre az átlag felett sikerültek. Nincs ez másként az Ouija eredettörténetével sem.

A 2014-ben bemutatott Ouija film ugyan pénzügyileg nem volt bukta a gyártóstúdiók számára, de aki látta a filmet az pontosan tudja, hogy egy kalap szarnál nem sokkal ért többet. Viszont a bevételi adatokat látva azt is lehetett sejteni, hogy a producerek zöld utat adnak majd a folytatásnak.

A folytatás végül előzmény lett, a stúdiók pedig nem akartak lutrizni és Mike Flanagan-t kérték fel arra, hogy dirigálja le a produkciót. Ez volt az a pont, ahol az érdeklődésemet már sikerült is felkelteni. Flanagan annak idején a még meglehetősen kis pénzből készült Alagút című filmmel hívta fel magára a figyelmet. Ezt követte az Oculus, a Hush és a Mielőtt felébredek. Szerintem mindegyik kiváló alkotás volt. Utóbbi kettő ráadásul 2016-ra datálódott, ahogy az Ouija: A gonosz eredete is.

Lévén, hogy előzményfilmről van szó, így nem is igazán akad az ouija tábla kivételével közös pont a filmek között – leszámítva mondjuk a stáblista utáni jelenetet. Ez pedig így is van jól. A 2014-es botlást érdemes hamarjában elfelejteni.

A történet 1967-ben játszódik, Los Angelesben, a főhősünk pedig egy a gyermekeit egyedül nevelő anyuka, aki jobb híján spirituális szeánszokat tart és elhunyt hozzátartozókkal beszél. Persze az egész csak parasztvakítás, igaz mindez a jó érdekében történik. A család azonban úgy érzi, hogy a korábban használt módszerek már kezdenek unalmasak lenne. Ám egy Ouija játékkal pedig profin fel lehetne dobni az egész népámítást.

A dolgok a tábla érkezésével válnak igazán érdekessé, hiszen kiderül, hogy a legkisebb lány, Doris valóban érzékeny a túlvilági rezgésekre. Eleinte a dolog csak még több pénzt hoz a kasszára, ám csak hamar kiderül, hogy szegény gyereket nem feltétlen jópofa szellemek igyekeznek a hatalmukba keríteni.

Mike Flanagan ez alkalommal is, ahogy az Oculus esetében, Jeff Howards forgatókönyvíróval dolgozott a szkripten, ami hozza a már megszokott színvonalat. Az a legszebb szerintem Flanagan művészetében, hogy nem feltétlen mutat ő újat. Nem akarja feltalálni a spanyolviaszt, mindösszesen okosan csinálja a dolgát. A jumpscare-k működnek, a maszkok jók, a szereplők szintén és a forgatókönyvbe se nagyon köthetünk bele. Korrekt és átlagon felüli iparos munka ez ismét a Flanagan-műhelyből.

Ijesztő, néhol hidegrázós a végeredmény, ráadásul Flanagan-éknek jár egy plusz pont a kislány, Lulu Wilson miatt is. Már a Mielőtt felébredek című filmhez is sikerült egy tökéletes gyerekszínészt találni, most újból ez a helyzet. A kis csaj mondhatni ellopja a show-t a többiek elől.

Flanagan pedig újfent bizonyítja, hogy korunk egyik legkorrektebb horrorrendezője. Lemerem fogadni, hogy ugyanez a történet más rendező kezében akár egy felejthető ócskaság is lehetett volna.

Ennek fényében továbbra is érdemes rajta tartanunk a szemünket a direktoron, aki legközelebb egy Stephen King sztorit, a Bilincsben címűt dolgozhatja majd fel.

7/10

Megosztom:Share on Facebook61Share on Google+0Tweet about this on TwitterShare on LinkedIn0Email this to someone
CLOSE
CLOSE