Parajelenségek: Szellemdimenzió – Kritika

Tudom, mit gondol mindenki: “jaj, ne, már megint”. Én is ezt gondoltam, és csak valamiféle morbid kíváncsiság vett rá, hogy megnézzem a (remélhetőleg) befejező részét ennek a zseniális szériának. Ha már az összeset láttam, kár lett volna pont ezt kihagyni, és úgy voltam vele, hogy a Megjelölteknél úgysem lehet rosszabb. Ebben legalább hála égnek nem is tévedtem.

A sztori szerint egy új család költözik Katie és Kristi régi házába. Egy otthagyott dobozban rátalálnak egy ősrégi kamerára és pár kazettára, amelyek igencsak érdekes felvételeket tartalmaznak. Eleinte csak a kamera furcsaságai tűnnek fel nekik, aztán amikor a kislányuk elkezd Bloody Mary-t játszani éjjel a tükör előtt, el akarja égetni anyu Bibliáját meg elásni a rózsafüzéreket a kertben, na akkor már gyanakodni kezdenek.

Azt se felejtsük el, hogy a kislánynak elég hamar akad egy képzeletbeli barátja is, Tobi. Szegény Tobi azonban csak egy szerencsétlen lélek, aki szeretne végre testet ölteni és a Földön járni, ehhez azonban szüksége van néhány dologra, például két egy napon született gyerek vérére. Mert az általában működik.

Emberek, őszinte leszek: semmi extrát ne tessék várni ettől a filmtől, nem váltja meg a világot és az első résznek a közelébe sem ér (mint ahogy egyik másik rész sem). Ettől függetlenül nem vállalhatatlanul rossz. Mindenképp pozitív volt számomra például a tény, hogy végre egyik szereplő sem játszotta a szkeptikus hőst, a “ti teljesen begolyóztatok, nincs itt semmi” típusú alakot. Ehelyett egyszerűen mind rettegnek, mert látják a kamera felvételeit és hallják a zajokat. Ilyen egyszerű. Ezért jár egy aprócska pirospont a készítőknek. Ezúton is köszönöm, hogy vették a fáradtságot és kikerülték ezt a gagyi klisét.

A rendező Gregory Plotkin-nak nem volt ismeretlen a Paranormal-szféra, a 3. és a 4. részen, valamint a Megjelölteken is co-producer és szerkesztő volt. A családot alakító színészek (anyuka, apuka, kislány) jól hozták a hoznivalót. Pláne hogy mindhármuknak ez volt az első nagyobb szerepe. Olivia Taylor Dudley (aki Skyler-t játszotta és akiről először azt hittem, hogy Amber Heard) viszont már többeknek ismerős lehetett. Pl. az Ideglelés Csernobilbanból vagy a szintén idén megjelent The Vatican Tapesből. Ez a helyzet a szektás tagot alakító Don McManus-szal is. Edgész végig azon tűnődtem, honnan ismerős, és végül rájöttem, hogy az Odaát egyik részéből (5×06). De láthattad a Rémségek cirkuszában vagy a Nemzet aranyában is.

A lényeg, hogy nem szabad túl sokat várni ettől a filmtől, és akkor nincs a végén csalódás. Én személy szerint csak szerettem volna tudni, miféle lezárást kap a sorozat, és nem lett olyan katasztrofális, mint vártam. Attól, hogy utolsó rész, én nem vettem természetesnek, hogy látni fogunk valamit az igazi Tobiból. De még ez is megvolt, és egész pofásra sikerült. A lezárásról már ugyanezt sajnos nem tudom elmondani. Aláírom, hogy nálam ördögűzéses jelenetek szempontjából elég magas a mérce. Az Ördögűzőt soha semmi nem fogja überelni, de még az Odaátos-felolvasós-démoncsapdás részek is, ha látványosabbak nem, de hatásosabbak voltak.

Tőlem megkapja a maga kis 5/10-ét, sajna ennyi jutott, 6 akkor lehetett volna, ha mutat valami kis extrát. Én nem fedeztem fel benne semmi ilyesmit. Nem rossz, de örülök, hogy vége a szériának.

Megosztom:Share on Facebook0Share on Google+0Tweet about this on TwitterShare on LinkedIn0Email this to someone
CLOSE
CLOSE