Stranger Things 2. Évad – Kritika

A tavalyi év legsikeresebb újonca egyértelműen a Duffer-fivérek Netflixen bemutatott Stranger Things című sorozata volt. Nem is volt kérdés, hogy érkezik a folytatás. Az eredetileg antológiának tervezett széria a visszajelzéseknek köszönhetően folytatásos sorozat lett, amit már a szereplőgárda miatt sem bánunk. Kérdés persze, hogy sikerült-e hasonlóan jól teljesítenie a második évadnak, mint az elsőnek.

Már most gyorsan megválaszolva a kérdést: Igen.

A folytatásoknak mindig nagy buktatói vannak. A Straner Things sokkal inkább hordozza egy egész estés film jegyeit, mint egy sorozatét, de Dufferék sikeresen vették az akadályokat. Köszönhető ez annak is, hogy az alkotó testvérpár rajong a 80-as évekért és a klasszikus horrorokért. Ha tömören kellene jellemeznem az első és a második évad közti különbséget, akkor azt hiszem a legtökéletesebb példa a Nyolcadik utas a Halál és a Bolygó neve Halál lenne.

Rengeteg dolog visszaköszönt Ridley Scott és James Cameron klasszikusából, de sikerült megtalálni az egyensúlyt, hogy ne essenek át a ló túloldalára. Persze számtalan másik film előtt tiszteleg még a Stranger Things, de semmit nem akarnak tolakodóan a képünkbe nyomni.

A folytatás az ígéretekhez hűen jóval sötétebbre és horrorisztikusabbra sikerült. A szereplőgárda is hiánytalanul visszatért, sőt újabb, jól megírt és szerethető figurával bővült. Illetve olyan párosok működtek kiválóan együtt, akikről ezt nem feltétlenül feltételeztem volna. Elég csak a Gaten Matarazzo által alakított Dustin és Joe Kerry által életre keltett Steve párosára gondolni. Tökéletesen működött a kémia és minden közös percük kiváló és megmosolyogtató volt.

Az újak közöl Sean Astin-t emelném ki. Mindenki Csavardi Samuja kiválóan hozta a hozni valót. De mindenki dicséretet érdemel. Nem szeretnék most sorról sorra kiemelni mindenkit, mert soha nem végeznék.

Hőseink sokkal nagyobb veszéllyel néznek szembe, mint a Demogorgon. Igaz, abból is kapunk bőven, de közel sem ők jelentik a legnagyobb veszélyt. Sokkal inkább a tótágasból visszatért Will, aki nem igazán önmaga. Megszállta egy sötét lény a másik világból, akinek csak az a célja, hogy rátelepedjen és elpusztítsa ezt a világot. Will afféle kém szerepet kap ebben a játékban, és bárhogy is harcol ez ellen, egyedül bizony kevésnek bizonyul.

Szerencsére akad bőven segítőtársa. Köztük egy orvos is, aki annak az intézménynek áll a szolgálatában, ahonnan kiindult az egész probléma a kísérletezések miatt. Nem is igazán tudjuk őt hová rakni, de aztán tisztul a kép, hogy cseppet sem hasonlít az első évad gonoszához, Dr. Brennerhez. Mellesleg nem más alakítja, mint Paul Reiser, aki Burke szerepében igyekezett Ripleyék életét megnehezíteni a Bolygó neve Halálban. Szóval adott volt, hogy jó eséllyel negatív karakterként köszönjön be.

Természetesen azért százszázalékosan nem sikerült teljesíteni, és ez nálam leginkább Millie Bobby Brown karakterénél tükröződött igazán. Az eredeti tervek szerint az első évad végén az ő karaktere, Eleven hősi halált halt volna. A visszajelzések miatt ezt is megváltoztatták, és az az igazság, hogy ez egy kicsit rá is nyomta a bélyegét a dologra.

Kicsit olyan volt mintha nem igazán tudnának mit kezdeni a karakterrel és ugyan nagy szükség van rá az évad lezárásában, de túl korai belépőt kapott. Az első pár epizódban csak ide teszik, oda teszik, tévézik, gofrit eszik, veszekszik, értetlenkedik. Persze az utóbbiak érthetőek. Egy kamaszodó kisgyerek, aki be van zárva a négy fal közé, hiányoznak a barátai és kíváncsi a világra is.

Félre értés ne essék, nem Millie játékával van a baj, az még mindig remek. Véleményem szerint csak simán pihentetni kellett volna a karaktert kicsit, nem megölni a misztikumot. Érdekes szál lesz még biztos a későbbiekben az a bizonyos testvér vonal is, de annyira feleslegesnek tűnt ez most még, hogy nagyon. Sokan kritizálták is az az epizódot. Na, de ennyi baj legyen.

Igazából engem csak ez volt ami némileg zavart. Minden más a helyén volt. A zenei betétek kiválóan működnek, a díszlet, a plakátok, a Terminátor tévé spottok, a hidegháborús helyzet, az összeesküvés elméletek mind-mind szerethetőek és kiválóak voltak. Ez mind csak hozzáadott az igazi nyolcvanas évek Amerikájának a hangulatához. Ehhez társulnak a kiváló karakterek, akiket igazán jó színészek keltettek életre. Nem igazán tudok mást mondani, mint hogy izgatottan várom a folytatást.

Megosztom:Share on Facebook0Share on Google+0Tweet about this on TwitterShare on LinkedIn0Email this to someone
CLOSE
CLOSE