The Ritual – Kritika

Hirdetés

A Netflix fokozatot váltott, és rengeteg saját gyártású sorozatot és filmet kezdett el gyártani. Ez főleg, nekünk jó, hiszen az amúgy is éles versenyben minőségi tartalommal kell előrukkolni. Mostanában nem igazán tud hibázni a streaming-szolgáltató, és ennek mi igazán örülünk. Nemrég egy angol horror premierje volt, amit gyorsan meg is néztük.

A film a The Ritual címet kapta, és a viszonylag ismeretlen rendező, David Bruckner jegyzi. Többször kifejtettem már azt a véleményemet, hogy szerintem mennyire fontos, hogy egy film vagy sorozat éppen hogyan találja a nézőt. Anno a Gyűrűk ura – A gyűrű szövetsége nem talált meg annyira, mert nagyon fáradtan néztem, de miután az HBO leadta egy kódolatlan szabad hétvégén, óriási rajongóvá váltam. Egy horrorfilm esetében fokozottan fontos, hogy mikor, kivel nézi meg az ember. A The Ritual-t egyedül, este, sötétben néztem meg, és ezek bizony fokozták a szórakozást.

A film ugyanis üde színfoltja a mai horrorfelhozatalnak. David Bruckner horrorja nem találja fel új műfajt, már korábban látott, sikeres panelekből építkezik, a végén még sincs az az érzésünk, hogy átvertek minket.

A történetbe ott kapcsolódunk be, amikor öt férfi azt tervezgeti, hogy mi legyen a következő kiruccanásuk célja. Ekkor azonban történik egy tragédia, ugyanis egyikőjüket megölik egy bolti rablás során. A követező jelenetben már a skandináv hegyekben vannak, hogy gyászolják elhunyt barátjukat. Az egyik férfi térdsérülés szerez, így azt találják ki, hogy rövidítsék el a túrát, és menjenek az erdőn keresztül. Na, ez az, ami az álmos könyvek szerint nem sok jóra vezet; főleg ha horrorfilmről beszélünk. Az erdőben furcsa, ijesztő és misztikus dolgok történnek, és hamarosan kiderül, hogy az életük is veszélyben van.

Erdő? Pár fős társaság? Sötétség? Misztikum? Igen, láttunk már ilyet, anno az Ideglelés lepte meg a világot ebben a témában, és az a film azóta is sok kézikamerás és erdős horror alfája és omegája. A The Ritual is hasonló témájú, de több esetben eltér a klasszikustól, és ez csak nekünk jó. A mozi egyetlen ismertebb arca egyébként Rafe Spall, őt az Anonymusban, a Prometheusban, vagy a Pi életében is láthattunk.

A film első fele szerintem egészen félelmetesre sikeredett. Az utóbbi idők horrorjainak egyik legjobb első 45 percét láthatjuk. Az egészre film feszültsége egész jó ívet mutat, ugyanakkor eljön a vége, és ez általában a horrorfilmeknél a sarkalatos pont. Rengeteg olyan filmet ismerünk, amelyet jól felépítettek, tele van misztikummal, de amikor az igazság feloldása következik, akkor csak hümmögünk. A The Ritualnál is kicsit hasonló a helyzet. Bár a végjáték cseppet sem mondható megszokottnak, sőt a skandináv mítoszokat kedvelők egészen biztosan felpezsdülés lesz, azért van egy kis hiányérzetünk. Az utolsó jelenetek pedig egészen egyszerűen logikátlannak és összecsapottnak tűnnek.

Ennek ellenére úgy godolom, hogy a film talán kicsit átlag fölött van a horrorfilmek palettáján, persze ez főleg annak a fényében igaz, hogy mostanában a mozik nem igazán kényesztetik el a műfaj szerelmeseit. A nem éppen jónak mondható végjátékot ellensúlyozza a film eleje és közepe, kifejezetten tetszenek azok a jelenetek, amelyek a félelmeket és a valóságot vegyesen vetítik a nézők elé, de ezeken kívül a film betartja a saját szabályait, nem lesz túlságosan elvontan misztikus.

Az atmoszféra, a vágás, rendezés, fénykézepés és a zene is egészen kiváló. A feszültség adagolása szintúgy, egyáltalán nem látszik az alkotáson, hogy a rendező viszonylag kezdő a szakmában. Több jelenetnél felállt a nem létező szőr a hátamon, de mégsem a “gagyi” ijesztgetés a fő motívum a horrornál, és ez abszolút dicséretes. Nagyon korrekt kis filmet hozott nekünk össze a Netflix, egyszer nézős, de több helyen kiemelkedő darabot.

Szerintem: 8/10

Megosztom:Share on Facebook0Share on Google+0Tweet about this on TwitterShare on LinkedIn0Email this to someone
CLOSE
CLOSE