Wes Craven rendezőt egy horror rajongónak sem kell bemutatni. Egészen egyszerűen a borzongás nagymesterének is hívják, jogosan kapta ezt a titulust. Ha egy általa rendezett film remake-jében produceri feladatokat lát el, akkor arra a filmre oda kell figyelni. Az utolsó ház balra pedig ebbe a kategóriába tartozik.

Az azonos című eredetit Wes Craven 1972-ben készítette el, a 2009-es verzióban pedig a háttérből segítette az egyébként ismeretlen Dennis Iliadis rendezőt. A végeredmény több mint kielégítő lett.

A történet nem bonyolult. A Collingwood házaspár tóparti házukhoz indul vakációzni, hogy messze a várostól kipihenjék a hétköznapok fáradalmait. Lányuk, Mari a kisvárosba tart, hogy barátnőjével találkozzon. Itt belefutnak Justin-ba, aki fűvel kínálja őket, és a két fiatal lány elmegy a fiú lakásába, hogy kikapcsolódjanak. Szórakozásukat azonban megzavarja a srác családja, akiket brutális gyilkosságért köröz a rendőrség. A lányok semmi jóra nem számíthatnak, erőszak áldozatai lesznek. A szökevény család azonban balesetet szenved, és épp Mari családjánál próbálják meghúzni magukat éjszakára. Amikor a házaspár rájön, hogy kik is valójában a vendégeik, akkor kezdődik bosszúhadjárat.

Iliadis rendező egészen kiválóan megbirkózott a nehéz feladattal, és hátborzongató mozit vitt vászonra.

A film lassan indul, de ennek megvan az oka. Az első percekben „megismerkedhetünk” a pszichopata családdal, ezután mutatja be nekünk a rendező a Collingwood-ékat.

Gyönyörű képekkel, kiváló operatőri munkával vezeti be a borzalmakat a stáb. Megfelelően adagolják a feszültséget, és minden percben várjuk, hogy mi fog következni. A film tempóváltásai egészen jól komponáltak, a gyilkosságok a nézőnek is fájdalmat okoznak. És ez az, amiben a rendező egészen kiemelkedőt nyújt. A naturalisztikus ábrázolásmód hihetetlenül hatásosan működik. Semmi giccs, semmi felesleges körítés, mindent úgy látunk, ahogy történik.

Akad egy jelenet, amelyet egészen egyszerűen csak ökölbe szorított kézzel tudok végignézni. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy ezen képsorok láttán többen inkább behunyják a szemüket, vagy „félre néznek”. Tulajdonképpen ez adja a film sava-borsát. Más produkcióknál a pozitív jelenetek maradnak meg, itt a műfajból eredendően negatív; az szinte borítékolható, hogy amíg élsz, azokat a képeket nem törlöd ki az emlékezetedből. Ez természetesen a rendező érdeme.

Hozzászoktunk, hogy csak a kellemes dolgokat látjuk, láttatják velünk a filmek, a kellemetlen, sokkoló jeleneteket meg képzelje el a nagyérdemű. Itt szakítanak ezzel „hagyománnyal”, és elénk tárnak egy-két olyan jelenetet, amelyek miatt bizony lehetnek álmatlan éjszakáink. És tulajdonképpen ez lenne a mozi érdeme: azt mutatni, ami történik, még akkor is, ha az fáj, és borzalmas dolog. A film egyébként kiáltvány a drogok ellen, amit jónak gondolok. Egy nagyon fontos kérdést is feszeget a mozi: te mit tennél, ha családtagodat, szeretteidet valaki bántaná?

A kiváló rendezést emberfeletti színészi teljesítmények segítik. Minden szereplő a helyén van; én például nem kételkedem egyik motivációjában sem. A családanyát alakító Monica Potter az egyetlen, akit talán jobban ismerhet a nagyközönség. Emlékezhetünk rá a Con Air-ből vagy a Pók hálójában című thrillerből, de a horror rajongóknak a Fűrész első részéből lehet ismerős.

Férjét Tony Goldwyn alakítja. Gondolkozhatunk, honnan is olyan ismerős, de inkább segítek: ő volt a Ghost-ban a Patrick Swayze ellenfele, „jóakarója”. Persze ezen kívül is akadnak szerepei, hiszen a Gyűjtőben, a Pelikán-ügyiratban, és a Dexter című sorozat néhány epizódjában is feltűnt.

Lányukat a főleg tini vígjátékokban feltűnő Sara Paxton alakítja. A filmben kiderül, hogy a horrorban is megállja a helyét – amire a közelmúltban is láthattunk példát – egészen egyszerűen szívbemarkolóan játssza a megalázott, szenvedésében határokat nem ismerő lányt. Nem lennék meglepve, ha a jövőben drámai szerepeket is kapna.

A legjobb alakítást azonban a pszichopata apa, Garret Dillahunt alakítja. Róla tökéletesen elhisszük, hogy lelkiismeret furdalás nélkül gyilkol, illetve azt még élvezi is. Őt többek között a Nem vénnek való vidékben, Terminátor-sorozatban és legutóbb a Looper – A Jövő gyilkosában láthattuk. Fiát, az erkölcsileg megingott Justint, Spencer Treat Clark játssza, aki fiatal kora ellenére kiváló színész. Olyan filmekben mutatta már meg tehetségét, mint a Gladiátor, A titokzatos folyó vagy a Sebezhetetlen.

A brutális gyilkos apa testvérét a viszonylag ismeretlen Aaron Paul hozza remekül, róla is süt, hogy ő olyan fickó, akivel nem érdemes packázni. Egy-két mellmutogatás erejéig láthatjuk a gonosz trió harmadik tagját, Riki Lindhome-ot. Ő főleg sorozatszínész, de ott volt a Millió dolláros bébiben és kedvenc romantikus vígjátékomban, a Spanom csajában is.

A film atmoszférájához természetesen hozzátartozik a zene, amelyet John Murphy szerzett (Blöff, Napfény, 28 nappal később). Bátran kijelenthetjük: a mozihoz tökéletes muzsikát komponált.

Én azok közé tartozom, akik nem látták az eredeti változatot, így nincs összehasonlítási alapom a Wes Craven által rendezett mozival. A legtalálóbb kifejezések a remake-re szerintem: brutális, sokkoló, naturalisztikus, felejthetetlen. Ez nem az a fajta horror, ahol ijesztgetnek, és jönnek a szörnyek és zombik. Ez az a fajta, amely nyomot hagy benned, nyugtalanná tesz, és nem tudod kiverni a fejedből; pedig nagyon szeretnéd. Inkább nevezném pszicho-thrillernek. Ezen film kapcsán abszolút helytálló: gyenge idegzetűeknek nem ajánlott. Horror és thriller rajongóknak azonban kötelező darab! Jó mozizást kívánok!

Szerintem: 9/10